Minél több emberrel beszélgetek, annál inkább azt látom, hogy a legtöbben önmagában véve nem pusztán "rossz párkapcsolatban" élnek, sokkal inkább egy régi mintát ismételgetnek. Sokszor hallom azt a mondatot, hogy: "Én mindent megtettem érte. "És amikor ezt valaki kimondja, mindig elgondolkodom, hogy mit jelent pontosan az, hogy mindent? Van, hogy meg is kérdezem.

De a legtöbb esetben nem azt jelenti, hogy szeretett, vagy jelen volt, vagy hogy figyelt. Sokkal inkább van az, hogy feladta magát, a saját szükségleteivel, a határaival és az igényeivel együtt. Közben pedig azt remélte, hogy ezért cserébe szeretetet kap.

Ezért gondolom azt, hogy ha nem is mindenki, de sok ember valójában nem párkapcsolatot épít, csupán bizonyítani próbál.

A tudattalan képlet valahogy így néz ki: "Ha elég jó leszek, akkor szerethető leszek."

Azonban, ha nem hordozol traumákat, régi, káros viselkedésmintázatokat, akkor a fejedben nem ez a képlet fut, hanem valami teljesen más.Akkor nem azért szeretnél fejlődni, hogy végre elfogadjanak. Nem azért szeretnél jobb ember lenni, hogy végre megérdemeld a szeretetet. Azért fejlődsz, mert szeretnéd magad kibontani.

Baromira nem ugyanaz az irány. Az első minta mögött hiány van, a második mögött pedig önbecsülés.

És amikor elkezdem visszafejteni ezeket a történeteket, nagyon gyakran ugyanazokhoz a kérdésekhez jutunk vissza:

• Mi történt veled gyerekként?
• Mit kellett tenned azért, hogy figyelmet kapj? 
• Mikor érezted azt, hogy fontos vagy? 
• Egyáltalán érezted valaha?

Mert ha gyerekként azt tanulod meg, hogy a szeretet amit kapsz feltételekhez kötött, akkor ebből könnyen kialakul egy nagyon veszélyes belső modell, amit a pszichológia FELTÉTELES ELFOGADÁSnak nevez.

Gyerekként ilyenkor nem azt tanulod meg, hogy szerethető vagy, hanem azt, hogy bizonyos teljesítményekért cserébe vagy szerethető. Ha jó gyerek vagy, ha hasznos vagy, ha befogod a szádat, ha alkalmazkodsz és nem okozol problémát…ezer arca van ennek.

Ebből a gyerekből később gyakran olyan felnőtté válsz, aki a kapcsolataiban is ugyanazt csinálja. Teljesít, bizonyít, megment, mindig csak ad és túlalkalmazkodik.

Sajnos közben észre sem veszed, hogy nem szeretetet építesz, csupán üzletelsz. 

Alkut kötsz.

A párod gyakran nem is tud róla, mi történik. Ő csak annyit lát, hogy kedves vagy és állandóan adsz.

Kérlek szeress végre!

Ennél a pontnál jön képbe a megmentő szerep. Másnéven a PEOPLE PLEASING.

És a túlzott alkalmazkodás: A FAWN RESPONSE.

Az a működés, amikor a konfliktus helyett önmagadat adod fel. Amikor a kapcsolódás érdekében lemondasz magadról. Amikor nem azt kérdezed, hogy neked mi jó, csak hogy mit kell tenned ahhoz, hogy ne hagyjanak el.

Ilyenkor nem a szakítástól félsz. Még csak nem is a magánytól. Legalábbis nem úgy, ahogy mások. Inkább attól az érzéstől, amit a szakítás aktivál benned. Attól, hogy megint nem voltál elég fontos. Megint nem téged választottak.

Megint nem voltál elég.

És ilyenkor tényleg nem csak a kapcsolatod elvesztése fáj, hanem minden korábbi seb egyszerre szólal meg benned.

Az a gyerek, akit sosem dicsértek, akit nem vettek észre, aki tehernek érezte magát. A gyerek, aki azt hitte, hogy ki kell érdemelnie a szeretetet.

És innen nézve az "én mindent megtettem érte" mondat már egészen más jelentést kap.

Mert lehet, hogy nem a másikért tettél meg mindent, csak azért a reményért, hogy végre valaki bebizonyítja, hogy szerethető vagy.

Pedig ezt a bizonyítékot végül soha nem kívül találod meg.

És talán pont ez az önismereti munka egyik legnehezebb része.

Rájönni arra, hogy a szeretetet nem kell kiérdemelni.