Az én utam...
A legkorábbi emlékeim között is ott vannak a kérdések. Meddig él egy ember? Mi történik velünk álmunkban? Miért hazudunk egymásnak? Miért mosolyog valaki akkor is, amikor boldogtalan? Miért nem azt mondjuk, amit valójában gondolunk?
A kérdésekből sosem fogytam ki. A válaszok viszont sokáig várattak magukra.
Mélyszegénységben nőttem fel, egy olyan közegben, ahol a körülöttem élőket érthető módon sokkal inkább a mindennapi túlélés foglalkoztatta, mint egy gyerek végtelen kíváncsisága. A lehetőségeimhez mérten elvégeztem az iskoláimat, két szakmát szereztem, majd nekem is a megélhetés lett az első.
Az egyetem akkor nem volt reális lehetőség, a tanulás iránti vágy azonban ettől nem tűnt el.
Így sokáig magam kerestem a válaszokat. Tanultam történelmet, pszichológiát, emberi viselkedést olvastam, és szinte mindent, ami segített valamivel jobban megérteni a világot és benne az embert.
Közben dolgozni kezdtem, és amit az akkori végzettségemből ki lehetett hozni, azt igyekeztem kihozni. Közel egy évtizedet töltöttem egy multinacionális vállalatnál, ahol fokozatosan építettem fel a karrieremet, vezetőként emberekért és csapatok működéséért feleltem.
Kívülről nézve haladtam.
Belül azonban egy idő után egyre nehezebb volt figyelmen kívül hagyni, hogy valami nincs a helyén.
A magánéletem rövid idő alatt összeomlott, én pedig szinte ugyanilyen gyorsan fordítottam hátat annak az útnak, amelyet addig tégláról téglára építettem. Szerdán még középvezetőként egy újabb kinevezésre várva több csapat napi működését szerveztem, néhány nappal később pedig már Németországban próbáltam megérteni egy olyan életet, amelyből jóformán semmit nem ismertem.
Szinte semennyire sem beszéltem a nyelvet. Nem volt körülöttem senki, akire támaszkodhattam volna, és hosszú, sokszor tizennégy órás fizikai munkanapok következtek. Amit újrakezdésnek képzeltem, egy ideig inkább lefelé vezetett. Egyre több magány, bizonytalanság és egy egyre homályosabb jövőkép következett.
Utólag már látom, mennyi figyelmeztetés volt előttem. Akkor azonban sokat közülük egyszerűen figyelmen kívül hagytam.
Végül egy baleset még a szabad mozgásomat is erősen korlátozta. Amikor az embernek hirtelen már előremenekülni sincs lehetősége, marad valami, amit sokáig képes elkerülni: szembenézni önmagával.
Nem történt csoda. Nem ébredtem másnap úgy, hogy mindenre tudom a választ. Inkább lassan kezdtem újraépíteni azt a kapcsolatot, amelyet addig talán a leginkább elhanyagoltam: a saját magammal valót.
Az út pedig innentől sem lett egyenes.
Évek alatt felépítettem egy sikeres vállalkozást, amely biztonságot és szabadságot adott. Idővel mégis ugyanaz a kérdés tért vissza más formában: ez valóban én vagyok?
Rájöttem, hogy nem maga az üzlet vonzott leginkább. Az emberek történetei érdekeltek. A döntéseik. Az, hogy valaki miért jut előre, más miért akad el ugyanott újra és újra. Miért kapaszkodunk valamibe akkor is, amikor már tudjuk, hogy nem jó nekünk. Mi történik a kimondott szavak mögött.
Ezúttal nem vártam meg, hogy az élet kényszerítsen változtatásra.
Elengedtem egy újabb stabilnak tűnő utat, egy évtized után hazaköltöztem Magyarországra, és végre teret adtam annak, ami gyermekkorom óta újra és újra visszatért: tanulni akartam.
Felnőttként kezdtem egyetemi tanulmányokba, nemzetközi gazdasági és közgazdasági területen, miközben egyre mélyebben fordultam a pszichológia, az önismeret és az emberi viselkedés felé is. Érdekesség, hogy még az egyetem előtt coachképzést végeztem – egyszerűen azért, mert akkor ez hívott a leghangosabban.
Sokáig azt hittem, választanom kell a két világ között.
Ma már nem gondolom így.
Az embert nem lehet leválasztani arról a világról, amelyben él. A lelki működésünkre hat a munka, a pénz, a státusz, a kapcsolataink és a környezetünk; ahogyan a döntéseinket, karrierünket és anyagi életünket is alakítják félelmek, kötődési minták, önértékelés, vágyak és régi beidegződések.
Talán ezért érzem most először azt, hogy a sok évnyi tapasztalat és a gyermekkorom óta bennem lévő kíváncsiság végre összeért.
Nem egyetlen nagy felismerés vezetett idáig. Voltak zsákutcák, újratervezések, rossz döntések és olyan időszakok is, amelyekről csak jóval később értettem meg, mire tanítottak. Apránként állt össze a kép. Végül azon kaptam magam, hogy egyre többen fordulnak hozzám, beszélgetünk, és azt mondják: egy kérdés, egy meglátás vagy egy másik nézőpont segített valamit máshogy látni.
Talán az egyik legfontosabb dolog, amit közben megtanultam, hogy az induló lapjainkat nem mi választjuk. Azt viszont egy ponton már igen, hogy mit kezdünk velük.
Gyerekkori mintákba, körülményekbe és korábbi sérülésekbe könnyű beleragadni. És mindig találhatunk magyarázatot arra, miért alakult úgy az életünk, ahogy. Ezek a magyarázatok akár teljesen igazak is lehetnek.
De attól még nem visznek előre.
A változásnak ára van. Néha bizonytalanság, kudarc, újrakezdés, nevetségessé válás, rengeteg munka vagy az, hogy egy időre fogalmunk sincs, merre tartunk.
Nem kötelező ezt az árat megfizetni.
De ha más életet akarunk, valamit nekünk is másképp kell csinálnunk.
Én legalábbis ezt tanultam meg a saját utamon.
És félreértés ne essék: ma sem érzem azt, hogy "megérkeztem". Nem gondolom, hogy most már pontosan tudom, ki vagyok, merre tartok, és innen minden egyenes lesz. Ha ezt mondanám, valószínűleg éppen az ellenkezőjét bizonyítanám annak, amit az elmúlt évekből megtanultam.
Ma is haladok. Figyelek, tanulok, időnként újratervezek. Vannak utak, amelyek egyre tisztábban kirajzolódnak, és vannak elágazások, amelyekről még fogalmam sincs, hová vezetnek.
Ma azt látom, amit ma látni tudok. Hogy a holnap mit hoz, azt majd akkor tudom meg, amikor megéltem.
Talán éppen ettől marad az egész valódi.
Aki azt állítja, hogy végleg megfejtette önmagát, valójában éppen akkor hagyta abba igazán figyelni magát.
Miért tudok neked segíteni?
Az előző részben azért meséltem ennyit magamról, mert szerintem nem mindegy, kitől kérsz segítséget. A tudás fontos. A képzettség is. De önmagában egyik sem tesz képessé arra, hogy valóban megértsük a másik embert.
Én sokáig nem könyvekből ismertem meg az élet bizonytalanságát, az újrakezdést, a magányt, a rossz döntéseket, a kapaszkodást olyan dolgokba, amelyeket már régen el kellett volna engedni, vagy éppen azt az érzést, amikor kívülről minden rendben lévőnek tűnik, belül mégis tudod, hogy valami nincs a helyén.
Később ehhez társult a tudás. A pszichológia, az emberi viselkedés, az önismeret, a gazdasági gondolkodás, a vezetői tapasztalat és mindenekelőtt az a kíváncsiság, amely gyerekkorom óta arra késztet, hogy ne csak azt nézzem, mi történik valakivel, hanem azt is: miért. Talán ez határozza meg legjobban azt is, ahogyan veled dolgozom.
Meg akarom érteni, amit átélsz. De nem akarok veled együtt beleragadni. Nem az a dolgom, hogy a túloldalon ülve mindenre azt mondjam: "teljesen igazad van". Ahogy az sem, hogy kívülről megmondjam, hogyan kellene élned az életed.
Az a dolgom, hogy segítsek meglátni azt is, amit egyedül talán nehezebb észrevenned.
Az ismétlődő mintáidat. A döntéseid mögötti valódi motivációkat. Azokat a sémákat és beidegződéseket, amelyek újra ugyanoda visznek. Az összefüggéseket aközött, amit szeretnél, amit mondasz és amit végül teszel. És néha azokat a vakfoltokat is, amelyeket a legkevésbé szeretnénk meglátni önmagunkban.
Nálam az empátia nem azt jelenti, hogy mindenben igazat adok neked.
Meghallgatlak. Nem ítéllek el azért, amit érzel vagy ahogyan éppen működsz. Lehet nálam dühösnek, bizonytalannak, elveszettnek lenni, és lehet egyszerűen csak kimondani azt is, amit máshol nem mersz. De ha hosszabb távon együtt dolgozunk, előbb-utóbb mozdulnunk kell.
Ha azt látom, hogy becsapod magad, azt is el fogom mondani. Ha ugyanazt a mintát ismétled, miközben mást vársz eredményként, arra rá fogok mutatni. Ha pedig már pontosan látod, merre kellene indulnod, csak félsz megtenni az első lépést, valószínűleg nem foglak hónapokig kényelmesen üldögélni hagyni ugyanazon a ponton.
Azért, mert nem szeretném, hogy a velem töltött idő csupán egy kellemes óra legyen az életedből. Szeretném, hogy legyen következménye. Egy új felismerés. Egy másik nézőpont. Egy kellemetlen, de fontos kérdés. Egy döntés. Vagy akár csak egyetlen apró lépés, amelyet addig nem mertél megtenni.
Nem ígérem, hogy mindig azt fogod hallani tőlem, amit hallani szeretnél. Azt viszont igen, hogy nem fogom elvesztegetni az idődet azzal, hogy azt mondjam, amit szerintem hallani szeretnél.
És még valami...
Nálam nincs szükséged szerepekre
Nem kell jó benyomást tenned rám, és nem kell attól tartanod, hogy mit gondolok rólad azért, amit elmondasz. Nem az a dolgom, hogy ítélkezzek feletted. Megértésre, őszinteségre és egy olyan biztonságos térre számíthatsz, ahol kimondhatod azt is, amit máshol talán nem mersz. Az őszinteség azonban nálam kétirányú: én sem fogom mindig azt mondani, amit hallani szeretnél. Először megértelek. Aztán együtt megnézzük azt is, amin változtatni érdemes.
