Megérteni valakit nem ugyanaz, mint felmenteni – Az elfogadás és a megbocsátás határai

Megérteni valakit nem ugyanaz, mint felmenteni a viselkedése következményei alól. Sokan összekeverik a megértést, az elfogadást és a megbocsátást. Pedig ezek egyáltalán nem ugyanazt jelentik. 

Azt hisszük, ha megértjük, miért bántottak minket, akkor már nem is lehetünk dühösek.
Ha elfogadjuk a történteket, akkor el kell fogadnunk azt az embert is, aki a fájdalmat okozta.
Ha pedig megbocsátunk, akkor valahogy minden visszakerül a régi kerékvágásba.
Pedig ez nincs így, mert nem kell visszakerülnie.

Képzeld el, hogy az autópályán ülsz egy hatalmas dugóban.
Eltelik fél óra. Aztán egy. Aztán kettő. Kezdesz ideges lenni. Elkésel valahonnan, felborul a napod, fogalmad sincs, miért nem halad a sor. Dühös vagy, mert valami megakadályoz abban, amit elterveztél.

Aztán egyszer csak megtudod, hogy néhány kilométerrel előtted súlyos baleset történt. Mentőhelikopter érkezett, és éppen egy ember életéért küzdenek.Mi változott?
A dugó ugyanott van. Te továbbra is késésben vagy. A terveid ugyanúgy felborultak. De már tudod, miért történik mindez. És lehet, hogy ettől még bosszús vagy, de a helyzetet egészen más szemszögből kezded látni.

A körülmények megértése nem szüntette meg a kellemetlenséget. Csak megváltoztatta a hozzá való viszonyodat.

Valami hasonló történhet az emberi kapcsolatainkban is, ha megértünk dolgokat.

Lehet, hogy egy szülő nem tudott annyi figyelmet, szeretetet vagy biztonságot adni a gyermekének, amennyire annak szüksége lett volna.
Évtizedekkel később a felnőtt gyermek még mindig hordozza ennek a következményeit.
Bizonytalan önmagában, nehezen bízik másokban, állandóan bizonyítani akar, vagy éppen képtelen elhinni, hogy szerethető.

Aztán egyszer elkezdi feltérképezni és megérteni a saját történetét.Felismeri, hogy az édesanyja vagy az édesapja maga is olyan terheket cipelt, amelyekkel nem tudott megfelelően megbirkózni. Talán ő sem kapott szeretetet. Talán egy rossz kapcsolatban élt, szorongott, anyagi gondokkal küzdött, vagy egyszerűen nem voltak meg azok az érzelmi eszközei, amelyekkel jól tudott volna kapcsolódni a gyermekéhez.

Neked ebből az a fontos felismerésed lehet, hogy nem elfogadnod kell, hanem megértened.Attól, hogy megérted, miért nem tudott valaki jól szeretni, még nem kell úgy tenned, mintha nem fájt volna. 

Nem kell letagadnod a hiányt sem.
Nem kell megmagyaráznod magadnak, hogy tulajdonképpen minden rendben volt, mert nem volt!
És nagyon fontos, talán a legfontosabb, hogy eltűrnöd sem kell ugyanazt a viselkedést csak azért, mert most már érted, honnan ered.

A megértés nem felmentés. A megértés lehetőséget ad arra, hogy egy kicsit távolabbról nézz rá arra, ami történt. Hogy ne minden sérelmet a saját értéked bizonyítékaként értelmezz.

Mert gyerekként könnyen eljuthatsz arra a következtetésre, hogy ha nem kaptál elég figyelmet, akkor biztosan nem voltál elég fontos. Ha nem szerettek úgy, ahogyan szükséged lett volna rá, akkor bizonyára veled volt valami baj.

Felnőttként azonban felismerheted, hogy a szüleid korlátai nem a te értékedről mondtak bármit. Ez kulcsfontosságú felismerés lehet a jövődre és az önértékelésedre nézve.
Na nem azért, mert ettől hirtelen eltűnik minden fájdalmad, hanem mert talán többé nem kell saját magadat hibáztatnod azért, amit gyerekként nem tudtál befolyásolni.

Na és mi a helyzet a megbocsátással?

Itt van az egyik legnagyobb hiba. Úgy beszélünk róla, mintha valamiféle kötelező végállomás lenne. Mintha az lenne az igazán érett, tudatos ember, aki előbb-utóbb mindenkinek megbocsát. Pedig ez nem okvetlen van így. Feldolgozhatunk valamit anélkül is, hogy felmentenénk az elkövetőjét. Elengedhetjük a bosszúvágyat anélkül, hogy újra bizalmat szavaznánk neki. És megérthetjük valakinek a múltját úgy is, hogy közben kimondjuk, hogy amit velünk tett, az rohadtul elfogadhatatlan volt. Akkor is és az marad örökre.

A megértés ilyenkor még véletlenül sem azt jelenti, hogy még több esélyt kell adnunk neki. De abban iszonyat sokat segíthet, hogy végre felismerjük, hogy ez a működés nem fog attól megváltozni, hogy mi újra és újra megpróbáljuk megmenteni a kapcsolatot.

És akkor dönthetünk úgy, hogy távolságot tartunk. Vagy elmegyünk. Vagy egyszerűen többé nem engedjük ugyanúgy be az életünkbe.

De nagyon fontos, hogy ezzel a felismert mintával már nem a büntetés vagy a bosszú vezérel bennünket, szimplán megértettük, hogy mi történik és hogy az milyen hatást gyakorol ránk.

Persze vannak olyan történetek is, amelyekben soha nem fogunk kielégítő magyarázatot kapni. Vannak emberek, akik soha nem fogják vállalni a felelősséget. És persze vannak olyan sérelmek, amelyekre nem fogunk olyan választ kapni, amelytől minden a helyére kerülne.

Fontos, hogy ilyenkor sem kell egy életen át arra várnunk, hogy majd a másik ember végre megmagyarázza, miért tette azt, amit tett. Miért volt olyan, amilyen. 

A mi továbblépésünk a mi döntésünk. 

És ez nem függhet attól, hogy ő hajlandó-e szembenézni önmagával vagy sem.
Ezért érdemes különválasztani ezeket a fogalmakat.
Megérthetem, mi történt.
Elfogadhatom, hogy a múltat már nem tudom megváltoztatni.
Megbocsáthatok, ha ez számomra lehetséges és valóban ezt szeretném.

De mindezek mellett továbbra is jogom van eldönteni, milyen helyet kap az életemben az az ember, aki fájdalmat okozott nekem. Legyen ez egy szülő, egy ex, egy testvér, vagy bárki más.

Megérteni valakit nem jelenti azt, hogy továbbra is el kell viselned őt.  És ez a felismerés lehet az, ami végre lehetővé teszi, hogy ne a múltad határozza meg minden következő döntésedet.