Miért kell sokszor elveszítenünk valamit ahhoz, hogy hálásak legyünk érte?
Furcsa dolog a hála. Tele van vele az internet is. Mármint gyakorlatokkal, amiktől majd érezni fogod.. Minden este írj le három dolgot, amiért hálás vagy + reggel gondolj öt dologra, amid van + vezess hálanaplót.
És ne érts félre, ezeknek a gyakorlatoknak lehet értelmük, figyelmünk tudatos irányítása valóban segíthet abban, hogy észrevegyünk olyan dolgokat, amelyek mellett egyébként automatikusan elmennénk.
Csakhogy szerintem van a hálának egy sokkal mélyebb rétege is, ahová nem ezen az ajtón keresztül jutunk el.
Az a fajta hála, amit nem kell előállítanod. Nem kell felírnod vagy meggyőznöd magad róla. Szimplán egyszer csak megszületik benned, mert valami megváltoztatta annak az értékét a tudatodban.
Gondolj bele, mennyi mindent tekintesz teljesen természetesnek az életedben.
Reggel felkelsz, kimész a mosdóba, felöltözöl, lemész a lépcsőn, majd beülsz az autóba.
Munkába mész, ott dolgozol, megölelsz valakit, ha éhes vagy eszel, mély lélegzeteket veszel és mindezek alatt valószínűleg egyszer sem gondolsz arra, hogy "basszus de jó, hogy ezt meg tudom csinálni".
Miért gondolnád? Tegnap is meg tudtad. Tavaly is. Meg tíz éve is. Ez az alap.
Ha mindig volt fedél a fejed felett, természetesnek tűnik, hogy télen nem fázol a saját lakásodban.
Ha bármikor kinyithatod a hűtőt, és ehetsz, amikor akarsz, az étel egy idő után egyszerűen étel lesz, nem pedig egy ajándék, ami a világ nagy részén minden nap kiváltságnak számít.
Ha egész életedben működött a lábad, nem ünnepled meg minden reggel, hogy ma is elvitt a konyháig anélkül, hogy elmondtál volna 3 miatyánkot.
Ha húsz éve melletted van valaki, könnyen természetessé válik, hogy holnap reggel is ott lesz.
Pedig egyik sem az!
Az agyad ugyanis elképesztően jól hozzá tud szokni a jóhoz is.
A pszichológiában ehhez kapcsolódik a hedonikus adaptáció jelensége.
Nagyon leegyszerűsítve annyit jelent, hogy ami tartósan jelen van az életünkben, ahhoz alkalmazkodunk. Egy pozitív változás eleinte nagy érzelmi hatást válthat ki, később azonban részben beépül a hétköznapi alapállapotunkba.
Az új lakás egyszer csak "a lakás". A fizetésemelés "a fizetésem". Az egészséges test "a testem". A szerető társ pedig egy idő után egyszerűen az az ember lesz, aki megint ott hagyta a bögrét az asztalon.
Mielőtt önostorozásba kezdenél ez nem feltétlenül hálátlanság.. Ez részben alkalmazkodás.
És éppen ezért nem olyan egyszerű dolog ez, mint hogy eldöntöd, hogy holnaptól hálás leszel.
Mert mit jelent az, hogy "légy hálás az ételért"?
Ha egész életedben akkor ettél, amikor akartál, ráadásul sokszor többet is, mint amennyire szükséged volt, az étel elérhetősége számodra alapállapot. Hajnali háromkor ott állsz a nyitott hűtő előtt, és azt keresed, mit tudnál még megenni. Néha azt érzed, hogy akár a hűtőt is.
Próbáld meg ott abban a pillanatban őszintén átélni:
Micsoda kiváltság, hogy van mit ennem.
Elmondani persze el tudod, de ugyanaz lesz, mint valóban érezni? Nem feltétlenül.
Érdekes, hogy különböző kultúrák és vallási hagyományok évezredek óta használnak böjtöt és más önkorlátozó gyakorlatokat. Ezek jelentése természetesen jóval összetettebb annál, hogy "tanuljunk meg hálásak lenni", hiszen kapcsolódhatnak hithez, fegyelemhez, alázathoz, megtisztuláshoz, közösséghez vagy spirituális figyelemhez is. De mégis van bennük valami pszichológiailag nagyon érdekes:
Időnként megszakítják a korlátlan hozzáférés természetességét.
Egy időre nincs. Várnod kell. Éhes vagy. És amikor újra van, ugyanaz az étel már nem feltétlenül pontosan ugyanazt jelenti. Nem azért, mert az étel vagy bármi más megváltozott volna, hanem mert megváltozott a viszonyod hozzá. Te változtál meg, ahogy hozzáállsz.
És itt érkezünk el a veszteséghez.
Mielőtt bárki elindulna abba a zsákutcába, hogy a veszteség egyenes arányban áll a hála megszületésével, álljunk meg, ugyanis nem a veszteség nem termel automatikusan hálát. Ahogy egy sokat megélt, sok rosszat tapasztalt ember sem lesz automatikusan bölcs.
A veszteségből sok minden lehet. Például düh, gyász, keserűség, félelem, trauma, üresség, igazságtalanságérzés, stb. Nincs olyan pszichológiai automata, amelybe bedobod a veszteséget, és a másik végén kijön a hála.
Ami viszont történhet, az mégis egy igen érdekes dolog:
A veszteség szétverheti azt az illúziót, hogy valami állandó és magától értetődő és ezzel átrendezheti az értékrendedet.
Ha hónapokig fáj a derekad, majd egyszer arra ébredsz, hogy nem fáj, ugyanaz a fájdalommentes test egészen mást jelenthet, mint fél évvel korábban.
És akkor egyszer csak tényleg ott van benned az érzés, hogy
"Waoo, de jó, hogy ma sem fáj semmim."
Nem azért érzed ezt, mert valaki azt mondta, hogy gyakorold a hálát, hanem mert már tudod, hiszen megtapasztaltad milyen az, amikor fáj. Elvesztetted a fájdalommentes kontrollt a szabad mozgásod felett.
És ha egy ideig nem tudsz rendesen járni, a séta értéke megváltozhat.
Ugyanígy, ha megtapasztalod a pénzügyi bizonytalanságot, vagy jobban nevén nevezve a szegénységet, a lemondást és a nélkülözést, akkor mást jelenthet ha ott van a bankszámládon a tartalék, amit összeraktál.
Ha egyszer úgy igazán megtapasztalod a nélkülözést, mást jelenthet egy tele hűtő. És ha elveszítesz valakit, akiről valahol mélyen azt feltételezted, hogy még sokáig ott lesz, egészen más jelentést kaphatnak azok a hétköznapi pillanatok, amelyeket korábban észre sem vettél.
Egy telefonhívás.
Egy közös reggeli.
Egy idegesítő szokás.
Egy teljesen eseménytelen vasárnap délután.
Ugyanaz a dolog…mégis egészen más érték a tudatodban.
Talán ezért mondják azt olyan gyakran, hogy
csak akkor érthetjük meg valaminek az értékét, amikor az már nem lehet a miénk.
De mielőtt átesünk a ló túloldalára: ebből nem következik, hogy szenvednünk kell ahhoz, hogy hálásak lehessünk.
Szerintem éppen ellenkezőleg. Az önismeret és a tudatosság egyik értelme az lenne, hogy ne kelljen mindent elveszítenünk ahhoz, hogy felismerjük az értékét.
És itt kapnak valódi értelmet azok a bizonyos hálagyakorlatok is.
Nem azért, mert három mondat egy füzetben varázslatosan boldoggá tesz. És nem is azért, mert ha elégszer leírod, hogy hálás vagy, egyszer csak az leszel. Inkább azért, mert a gyakorlat egy pillanatra megszakíthatja a hozzászokás automatizmusát.
Arra irányíthatja a figyelmedet, amit már annyira megszoktál, hogy szinte láthatatlanná vált.
A testedre.
Az otthonodra.
Az ételre az asztalon.
A kutyára, aki megint ugyanott fekszik melletted.
Anyád vagy apád telefonszámára, amit ma még felhívhatsz.
A barátodra, akinek írhatsz.
Arra az emberre, akinek a jelenléte már annyira természetes, hogy néha csak azt veszed észre, amikor idegesít.
Ne rettegj attól, hogy egyszer elveszítheted, de vedd észre, amíg még megvan!
Tehát a hála nem is egyszerűen egy érzés, hanem egyfajta visszajelzés arról, hogyan viszonyulsz ahhoz, amid van.
Készpénznek veszed? Vagy időnként még képes vagy rácsodálkozni.
Természetesnek tekinted? Vagy tudod róla, hogy bár megszoktad, soha nem volt garantált.
A hála sokszor annak a felismerése, hogy ami természetesnek tűnt, valójában soha nem volt garantált.
Ezért olyan nehéz igazán megtanulni. És néha az élet úgy tanítja meg, hogy elvesz valamit. A tudatosság viszont lehetőséget ad arra, hogy időnként veszteség nélkül is megértsük ugyanezt.
Hogy néha egy teljesen átlagos reggelen, amikor semmi különös nem történik, körbenézzünk ott, ahol már mindent ezerszer láttunk, és arra gondoljunk:
Köszönöm, hogy ezek megadattak nekem és köszönöm, hogy ma is megélhetem ezt.
