Ahhoz, hogy megtaláld a nagy Ő-t, előbb alkosd meg a nagy Én-t.

Korunk egyik hatalmas félreértése, hogy kívül kell keresnünk azt, ami majd rendbe teszi az életünket. Például a tökéletes társat.

Ha megtalálod a nagy Ő-t, szerencséd volt. Ha nem találod meg, hát megszívtad.

Mintha valami kibaszott szerencsejáték lenne az egész.

Mintha neked semmi ráhatásod nem lenne arra, kit választasz, ki választ téged, milyen emberek mellett maradsz meg, és főleg arra, hogy te milyen emberként érkezel bele egy kapcsolatba.

Pedig sokkal több van, mint gondolnád.

Hollywood egyébként ebben sem segített sokat.

Évtizedek óta nézzük ugyanazt a romantikus történetet.

Két teljesen különböző ember találkozik. Másképp gondolkodnak, mást akarnak, folyamatosan ütköznek, de olyan elementáris erővel vonzódnak egymáshoz, hogy végül természetesen mindent legyőz a szerelem. Hiszen az ellentétek vonzzák egymást.

Aztán egyszer csak bekopog az ablakon a valóság.

Mert igen: az ellentét lehet izgalmas.

Felkeltheti a figyelmedet.

Lehet közöttetek elképesztően jó szex.

Lehet érdekes, pezsdítő, hogy a másik teljesen máshogy lát bizonyos dolgokat.

Csakhogy egy hosszú távú kapcsolat nem kétórás romantikus film.

Ott hétfő reggel is van.

Számlák vannak. Munka. Gyerek. Fáradtság. Betegség. Pénz. Konfliktusok. Döntések. Család. Szexualitás. Jövőkép.

És ott már rohadtul számít, hogy nagyjából ugyanabba az irányba akarjátok-e kormányozni azt a hajót.

Nem kell egyformának lennetek.

Sőt.

Ha te lobbanékonyabb vagy, kifejezetten jó lehet melletted valaki, aki valamivel nyugodtabb.

Ha ő hajlamos túlgondolni mindent, te néha visszahozhatod a földre.

Ha te időnként túl gyorsan mennél, ő fékezhet.

Ő pedig máskor téged lökhet előre.

Ez nem két külön világ. Ez két ember, akik bizonyos dolgokban kiegyenlítik egymást.

Mert ha az egyikőtök egész életében jobbra akar menni, a másik pedig balra, abból nem romantikus "ellentétek vonzzák egymást" történet lesz, hanem egy versenyautó, amelynek bőg a motorja, miközben be van húzva a kézifék. Kurva nagy zaj lesz. Csak éppen nem haladtok sehova.

És itt érkezünk el a nagy Ő-höz.

Rengeteg energiát fordítunk arra, hogy elképzeljük, milyen legyen ő.

Felsorolás következik…

Legyen intelligens.

Vicces.

Hűséges.

Figyelmes.

Érzelmileg érett.

Jó szerető.

Tudjon kommunikálni.

Legyen önálló.

Legyen stabil.

Legyenek céljai.

Tudjon szeretni.

Tudjon bocsánatot kérni.

Ne játszmázzon.

Ne meneküljön el az első konfliktusnál.

Szép lista, nem mondom

Csak van egy kellemetlen kérdésem: Te mennyit tudsz ezekből felmutatni?

Mert valamiért elképesztően sokat foglalkozunk azzal, hogy milyen embert érdemlünk, és sokkal kevesebbet azzal, hogy mi milyen társat kapna velünk valaki.

Valahol itt kezdődik az önismeret kellemetlenebb része.

Nem ott, hogy összeírod, milyen férfit vagy nőt szeretnél, hanem ott, amikor egyszer megfordítod a lapot:

Én milyen társ vagyok?

Tudok kommunikálni?

Tudok nemet hallani?

Tudok bocsánatot kérni?

Tudok konfliktust kezelni anélkül, hogy megaláznám a másikat?

Képes vagyok szeretetet adni úgy, hogy közben nem akarom birtokolni?

Tudok egyedül is létezni?

Vagy egy másik embertől várom, hogy betömje bennem azt a lyukat, amellyel én húsz éve nem akarok foglalkozni?

A szerelem ugyanis nem valami átalakító vegyszer.

Ez rohadt fontos felismerés.

A szerelem egy érzés. Kurva erős érzés tud lenni, igaz.. de akkor sem egy személyiségfejlesztő program.

Ha az előző három kapcsolatodban ugyanazzal a viselkedéseddel bántottad meg a másikat, attól nem fog eltűnni ez a működésed, hogy most végre megtaláltad "az igazit".

Az elején lehet. Hisz amíg tombol a szerelem, minden könnyebbnek tűnik.

Aztán telnek a hónapok… és szépen lassan visszajön az, amit nem rendeztél el magadban.

Ha féltékeny voltál még a szomszéd macskára is, újra féltékeny leszel.

Ha konfliktusban megalázod a másikat, jó eséllyel megint előjön ez a mintád.

Ha rettegsz az elhagyástól, a nagy Ő mellett is retteghetsz tőle, de még hogy...

Ha nem tudsz határt húzni, ott sem fogsz varázsütésre megtanulni.

Ha képtelen vagy elhinni magadról, hogy értékes vagy, lehet melletted valaki, aki őszintén annak lát, csak neked kurva nehéz lesz elhinni neki. Vagy inkább lehetetlen?

És ebből idővel jöhetnek azok a dolgok, hogy:

"Biztos már nem szeret."

"Miért nem ír?"

"Miért nézett arra?"

"Miért van szüksége nélkülem is időre?"

"Biztos talál nálam jobbat."

A másik pedig egyszer csak ott áll egy problémával, amelyet nem ő hozott létre, mégis neki kell együtt élnie vele.

Ezért mondom: előbb alkosd meg a nagy ÉN-t.

És nem, ez nem azt jelenti, hogy tökéletesnek kell lenned ahhoz, hogy szerethető legyél. Ez baromság, hiszen ilyen ember nincs.

Nem kell minden traumádat feldolgoznod, minden bizonytalanságodat megszüntetned és valami spirituális Buddha-állapotba kerülnöd, mielőtt randizni mersz.

De az nagyon kell, hogy vállalj felelősséget azért, amit már felismertél magadban.

Rendezd a viszonyodat saját magaddal.

Nézz rá arra, amit évek óta cipelsz.

Dolgozz a mintáidon.

Tanulj meg bocsánatot kérni.

Tanulj meg határt húzni.

Tanulj meg egyedül is létezni.

Tanulj meg úgy szeretni, hogy közben a másiknak is maradjon levegője.

És ha valamihez egyedül kevés vagy, kérj segítséget.

De ne a következő szerelmedtől várd, hogy majd elvégzi helyetted ezt a munkát.

Mert lehet, hogy egyszer tényleg besétál az életedbe az az ember, akire évek óta vársz, de rohadt kellemetlen lenne, ha végül nem azért veszítenéd el, mert nem illettetek össze, hanem azért, mert ugyanazokat a rendezetlen dolgokat vitted bele ebbe a kapcsolatba is, amelyeket az előző háromba.

Aztán ott állsz megint, és pingvinezel: 

De hát ő volt a nagy Ő. Miért baszódott el ez is?

Talán azért, mert egész idő alatt a nagy Ő-t kerested, miközben saját magad rendberakásával kellett volna kezdened.